Ijesztően hangzik – de sajnos igaz: olykor egy-egy aprónak tűnő döntés örökre megváltoztathatja életünket. Melyeket kerüljük el, hogy ne térjünk le a helyes útról?
Hogy mi a helyes út? Amikor legbensőbb énünk összhangban van azzal, amit éppen csinálunk, amikor cselekedeteink és tevékenységeink örömteliek és céltudatosak, amikor az, amivel foglalkozunk, magunknak és másoknak is előnyére válik, amikor nem fáradunk bele, mert elégedettséget ad, mindennapjainkban és munkánkban egyaránt – azt az utat követjük, amelyiket követnünk kell, úgy élünk, ahogyan élnünk kell.
Ám olykor sajnos elég egy kisebb is döntés ahhoz, hogy életünk örökre megváltozzon. Íme a legvégzetesebb döntések, melyeket meghozhatunk életünk során…
– Nem szeretni, ami van: szeressük, amit csinálunk, amíg nem csinálhatjuk azt, amit szeretünk! Szeressük, ahol vagyunk, amíg ott nem lehetünk, ahol szeretünk. Szeressük az embereket, akik körülvesznek, amíg nem lehetünk azokkal, akiket legjobban szeretünk. Ez a módja annak, hogy megtaláljuk boldogságunkat.
– Várni, várni és várni: a jó dolgok nem jönnek el azok számára, akik csak várnak. Azokra viszont, akiknek vannak céljaik és álmaik, melyekben hisznek, rátalál a jó. Ne okoljuk múltunkat azért, mert valamink nincs meg. Okoljuk a jelenünket! Kérdezzük meg magunktól: „mit tehetek most azért, hogy közelebb kerüljek ahhoz, ahol lenni szeretnék?”
– Megváltozni azért, mert mások megváltoztak. Az emberek változnak, jobb, ha ezt elfogadjuk. Kívánjunk nekik jót és legyünk boldogok. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, önmagunkat adjuk és a körülöttünk levő embereknek ez nem elég, akkor változtassuk meg a társaságunkat.
– Ne hagyjuk, hogy a szívfájdalom határozzon meg. Ne engedjük, hogy egy fájdalmas érzés, mely többnyire átmeneti, átformáljon bennünket, más emberré váljunk. Egy erős ember is tud sírni, sőt, ő az, aki kisírja magát, de aztán feláll, és újra harcol azért, amiben hisz.
– Elfutni a problémák elől. Ha elfutunk előlük, olyan versenybe kerülünk, melyet sosem nyerhetünk meg. Nem mindig vagyunk büszkék azokra a dolgokra, melyeket a múltban megtettünk, de ez most egy új kezdet. Nem számít, kik voltunk előtte. Az számít, hogy most kik vagyunk. Amit ma teszünk, az megjavítja holnapjainkat. Tehát ne fussunk el, inkább tegyünk valamit, ami pozitív változást hoz.
– Hálátlannak lenni. A hálátlan szívű embert még a legnyugodtabb környezetben is eléri a baj. A hálás ember pedig még a legrosszabb körülmények között is megtalálja a békét. Lássuk mostantól a világot hálás szemmel: nem lesz többé ugyanolyan.
– Hagyni, hogy a harag átjárja és elfoglalja szívünket. A legjobb gyógyszer a szeretet – nagy dózisban -, a nevetés és az elengedés. Ahogyan nem hagyjuk, hogy méreg álljon csak rövid ideig is az ételünkben, azt se engedjük, hogy a harag sokáig időzzön bennünk, éljen a szívünkben.
– Hinni, hogy a szépség csak egyféle lehet. Azt gondoljuk, hogy a vékony alak és a tökéletes barnaság a szép. Hogy a szőke haj és a kék szem mindig nyerő. Az igazság azonban az, hogy az eredetiség a szép. Legyen nagy és barna a szemünk, zöld vagy kék, legyenek teltebb vonalaink, szépek vagyunk – a természetes bőrszín is szép. A hajunk színe és a mosolyunk, a hangunk, nevetésünk, személyiségünk a szép. Minden apróság egyediségünkhöz járul hozzá!
– Hagyni „elburjánzani” az elvárásokat. Mindenkinek megvan a maga útja, értelmetlen azt összehasonlítani egy másik emberével. Szeressük és fogadjuk el magunkban igazi énünket, és ne fantáziáljunk arról, hogy milyenek lehetnénk.
– Nem becsülni másokat. Bánjunk úgy másokkal, ahogy mi szeretnénk, hogy bánjanak velünk. Nem számít, mi történik az életünkben, legyünk jók másokhoz. Ha így teszünk, nagyszerű örökséget hagyunk magunk után, függetlenül álmainktól és céljainktól, melyeket követünk.
– Nem becsülni saját magunkat. Hogy magunkra milyen szavakat alkalmazunk, mit cselekszünk saját magunkkal, törődünk-e magunkkal, az ugyanolyan fontos, mint hogy hogyan bánunk másokkal. A legfájdalmasabb dolog elveszíteni önmagunkat, miközben másokat szeretünk, és elfeledni, hogy mi magunk is különlegesek és fontosak vagyunk.
– Tartogatni a hűtlen barátokat, szerelmeseket. Azok az emberek, akik szeretnének az életünk részei maradni, mindig meg fogják találni ennek a módját. Az igazi barátok, igazi szerelmek ilyenek. Ha azonban harcolnunk kell azért, hogy valakinek az életében még jelen legyünk, hagyjuk őt békén – sose erőltessünk helyet magunk számára más életében, mert ha igazán törődik velünk, találni fog helyet a számunkra.
– Futni a szerelem után. Nem nehéz olyan embert találni, aki azt mondja, hogy szeret. Olyat találni sokkal nehezebb, aki ezt komolyan is gondolja. Idővel megtaláljuk. Ne sürgessük hát a szerelmet, ne fussunk utána. Találjunk olyan embert, aki nem fél bevallani, hogy hiányzunk neki. Valakit, aki tudja, nem vagyunk tökéletesek, de szeret és törődik velünk. Aki beleadja szívét-lelkét. Valakit, aki nem bánja, ha reggel velünk ébred, látja a ráncainkat és őszülő hajunkat, és újra belénkszeret.
– Elhanyagolni legfontosabb kapcsolatainkat. A szereteten és megbecsülésen alapuló kapcsolatok bizony megélnek olykor viharokat, sőt, földrengéseket is. De fenntarthatók. „Karbantartásukhoz” és egészséges megőrzésükhöz elfogadásra, megbocsátásra, meghallgatásra, hálára és megfontolt cselekedetekre van szükség.
– Megpróbálni ellenőrizni a legapróbb részletekig mindent. Olykor jobb, ha nem terheljük magunkat, nem gondolkodunk, nem fantáziálunk, és nem viselkedünk megszállott módjára. Lélegezzünk mélyeket, tegyük azt, amit lehetséges egy adott helyzetben és bízzunk abban, hogy minden a megfelelő módon a helyére kerül. Amikor a legkevésbé várjuk, valami igazán jó dolog történik. Sokszor jobb, mint amit valaha elképzeltünk.
– Sosem vállalni a kockázatot. Az élet önmagában is kockázatos – egyetlen rizikó van, amit el kell kerülni, mégpedig az, hogy nem csinálunk semmit, azaz sosem kockáztatunk. Csak akkor történnek a dolgok, ha kockázatot vállalunk. Még a legkisebb lépés is a jó irányba visz. Törekedjünk a fejlődésre, és ne a tökéletességre.
– A legrosszabb döntés: feladni. Olykor az élet nem adja meg, amit várunk – azért, mert jobbat érdemlünk. Nem számít, hányszor omlottunk össze, mindig lesz egy kis hang, ami arra biztat, hogy álljunk fel, nem adhatjuk fel. Ez a szenvedély és a bátorság hangja – az élet egy utazás, sokszor nehéz és olykor kegyetlen. De tartsuk észben, hogy jól fel vagyunk szerelkezve erre a hosszú útra, egészen addig, amíg használjuk tehetségünket, képességeinket, és hagyjuk kibontakozni őket!
B.A.
Forrás >>
